Prim József, fém-ötvös restaurátor művész vagyok.
1967-ben születtem Debrecenben. Jelenleg Verőcén élek a családommal.
A nagybátyám Prim Zoltán ötvösművész munkafolyamatainak látványa és a végeredmény nagyszerűsége, valamint egy véletlen lehetőség összetalálkozása révén a középiskola után, mint betanított aranyműves kezdtem dolgozni a Fővárosi Óra Ékszer debreceni üzletében.
1990-ben, a gimnázium után 3 évvel, megszereztem az aranyműves szakmunkás bizonyítványt.
februárjától 2004. június 31-ig dolgoztam a debreceni Déri Múzeumban (leszámítva a Németországban dolgozott egy évet).
július 01-től 1993. június 30-ig dolgoztam Németországban aranyművesként.
október 13-án letettem az aranyműves mestervizsgát.
1997-ben drágakőfoglaló szakmai tanfolyamot végeztem.
1997-ben műtárgyvédelmi asszisztens középfokú szakvizsgát tettem.
2003-ban végeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, tárgyrestaurátor képzés fém-ötvös szakon szereztem diplomát.
2004. július 1-től dolgozom a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, emellett pedig az Országgyűlés Múzeumának megalakulása óta vagyok műtárgyvédelmi felelőse.

Aranyművesként sok érdekes és megtisztelő munkám volt. Ilyen például: Ebergény Nándor gróf számára készítettem fogaranyból (22 karátos) családi címeres pecsétgyűrűt, vagy a németországi munkáim, mikor új ékszereket kellett készíteni, vagy csak a tökéletes párjukat elkészíteni. Volt példa, hogy délelőtt leadtam az elkészült munkákat és ebéd után a kirakatban láttam viszont. Mikor szóltam a mesternek, hogy ezek pont olyanok, amiket én készítettem, a mester csodálkozva kérdezett vissza, hogy „nem ismeri meg a saját munkáját”? Ezt kicsit szégyelltem, de büszke is voltam magamra, hogy ilyen minőségű ékszert állítottam elő.
A múzeumokban töltött idő nagyon meghatározta az érdekes, ötletes és szép tárgyakhoz való viszonyomat, érdeklődésemet. A munkáim során sok nagyon egyszerű, furfangos megoldást láttam egy-egy felmerülő feladat megoldására. Ugyanígy meglátom azt is, hogy egy bonyolultabb tárgy esetén a „javítást” végző ember megértette-e a feladatot, vagy nem volt képes megoldani, vagy egyszerűen nem érdekelte a szakszerű javítás, csak „legyen egyben” hozzáállással rakta össze a tárgyat.
Nagyon lelkesítő érzés egy neves szakember munkáját kézben tartani, látni, hogy egyes részfeladatot hogyan oldott meg, milyen sok időt töltött a tárgy elkészítésével és mennyi technikai tudás, szakmai ismeret áll mögötte. Egy bonyolultnak hitt bonbonier zárszerkezet, valójában milyen könnyed, egy szál drót megfelelő hajtogatásával készített zárszerkezet…
Ilyen felemelő érzés volt a reneszánsz év kezdetén a Szépművészeti Múzeumban kézbe venni a legnagyobb ötvös Benvenuto Cellini egyik munkáját, ahol egy camea töredéket egészített ki színarany lemezből megdomborítva a hiányzó kétharmad részt. Közelről látni, megfogni Szentpéteri József munkáit. Vagy az Iparművészeti Múzeum tulajdonában lévő 3×4,5 cm-es ezüst filigrán darázs, amit Libay Sámuel készített az 1830-as években Besztercebányán. A darázs hátából hiányzott egy filigrán darab, több helyen törött, deformálódott volt, mint például a 0,2 mm vastagságú lemezcsík a szárnyában. Ezt ugyanolyan sodrat-irányú és számú, vastagságú, hosszú, hengerelt ezüst kordilból kellett elkészíteni, hogy ugyanolyan legyen, mint a többi rész.
Múzeumi munkáim során több összetett műtárgyat ismertem meg és restauráltam. Volt köztük arany, ezüst, réz, acél ón, horgany és spiáter.
Egyéni vállalkozóként is dolgozom, így a múzeumi munkákon túl érdekes, kihívásokban gazdag, sokat gondolkoztató, vagy a több anyagfajta miatt sok logisztikát igénylő munkát is elvállalok. Műgyűjtők, magánszemélyek, múzeumok, egyházak, vállaltok felkéréseire vállalok el megbízásokat. A Magyar Tudományos Akadémia elnöki szárazbélyegzőjét (ami vékony és vastag papírba is tud dombornyomást készíteni 2,3 mm szintkülönbséggel, míg egy ügyvédi szárazbélyegző csak 0,5 mm szintkülönbséget képes nyomni) készítettem el vagy az EGIS Gyógyszergyár Zrt. számára emléktárgy restaurálását és ennek nemes másolatát készítettem el.
Dolgoztam az egri Dobó István Vármúzeumnak, a siklósi Vármúzeumnak, a szoboszlói Bocskai István Múzeumnak, …
Az egyházak számára aranyozott ezüst és réz-, vagy ezüstözött réz tárgyakat: kelyheket, paténákat cibóriumokat, monstranciákat, pásztorbotokat, vagy „egyszerűbb” ón kannákat, talpas poharat, tányért restauráltam. Dolgoztam a Nagyboldog Asszony (Mátyás) templomnak, a Tihanyi Apátságnak, a budapesti Örökimádás Templomának, a Bakáts téri ferencvárosi Assisi Szent Ferenc plébániatemplomnak ahol a főoltár tabernákulum ajtajának restaurálását végeztem el egy betörés után. És sok eklézsiának, plébániának, Kónyba, Nyíregyházára, Baktalórántházára, Győr Gyirmótra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, …
Sokszor vannak olyan felkéréseim, amit más nem tud elvállalni, mert vagy nagyon sokat kell vele foglalkozni/gondolkodni rajta, vagy csak egyszerűen nem tudják megoldani. Olykor a szerszámnyomok alapján újra el kell készíteni egy szerszámot, hogy a pótlást, javítást vagy másolatkészítést el lehessen végezni.
A munkákból mindig tanulok, mert sok olyan készítéstechnikai érdekességet veszek észre, amit még nem ismertem, vagy másképp csináltam, gondoltam idáig. Folyamatosan nézem más szakmák fogásait, eszközeit, eszközhasználati fogásait, anyaghasználatait, hogy miként tudnám a saját munkáim során azt hasznosítani. Vagy egyszerűen csodálom, hogy a régi szerszámokkal, technikával, nagyon egyszerűen megoldott részfeladatokkal, milyen érdekes, sokszor a mai napig működő szerkezetek, gépek, eszközök, dísztárgyak, díszfegyverek készültek.
Az is szemet gyönyörködtető számomra, ha egy mindennapi használatra készített szerszámot szépen kidíszítettek. Ez a szépségen túl arra utal, hogy megtisztelték a szerszámot, mert azzal keresték a kenyerüket. Annak el kellett látni a feladatát, ezért jó minőségben készítették, kényelmes, kézreálló volt, és mindennap sokat dolgoztak vele. Így díszesebben nem volt annyira egyhangú a fáradságos mindennapi munka.
Van olyan eset is mikor a díszítés szimbolikájával üzentek a kedvesüknek. Ilyenek a népi, faragott fa vagy szaru szerszámok, eszközök. Például ilyeneket az ácsolt ládán, faragott bútorokon, faragott tükrökön, csigacsinálókon, a mángorló fán, szaru fésűn, sótartón stb. láthatunk.
A szerszámok tisztelete, nemcsak nálunk létezik, hanem valószínűleg minden országban, köztük Japánban is. Itt szélsőségesnek is mondható, hogy a nagy szakácsok az egyedileg számukra kovácsolt, készített kést, ha már elkopott, akkor nem kidobják a szemétbe (netalán a szelektív hulladékba), hanem egy speciálisan ennek fenntartott temetőben temetik el. Van fejfája is, amin a készítőjének és a tulajdonosának neve, valamint a leszolgált idejét tüntették fel.
Kérem tekintse meg a részletesebb szakmai önéletrajzomat és a referencia munkáimat!
Ha hasonló munkákkal kapcsolatban felkeltettem érdeklődését és úgy gondolja, hogy segítségére lehetek, keressen bizalommal!